Kommunikáció/Mediáció

időnként van az úgy, hogy csalódik az ember… lelkesen őrli a lisztet más malmában, mert megtalálta a nyugalmat, a helyet, ahol látszólag szeretik, ahol látványosan örülnek annak, amit tesz… érzi a fejlődést, a lehetőségeket... nem érdekli az idő, a befektetett energia, a váratlan nehézségek... megy előre, mert látja a célt… mosolyog, segít, ötletel, alkot… aztán egyszer nagy hirtelen, a kézzelfogható elismerések dicső elosztásánál ő nem részesül a javak apró szeletéből sem… rádöbben, hogy bizony azok szemében, akiket addig útitársainak vélt a jövő kikövezett járólapjain, természetes volt és már elvárás lett az, amit mindaddig tett… ekkor picit összetör és mélyen belül drasztikusan veszít a lelkesedésből… tehetetlen düh őrli fel a cél felé vezető belső utat… vihar sötétíti be az addig ragyogó kapcsolatok felett őrködő eget, majd dönt: ennyi volt. ez nem az. gondolkodik… átértékel… apró pillanatok erejéig keresi önmagát és az igazságot… majd dönt: az én igazságom bennem van. az én céljaim bennem vannak. az én utam én alakítom. és már látja is a felhők között átszűrődő napsugarakat… és rádöbben, hogy tényleg: "semmi nem változtatja meg jobban az életünket, mint az önmagunknak feltett kérdések" ;)