Kommunikáció/Mediáció

Kedves Olvasó!

Elköltöztem... amennyiben írásaimat szeretnéd olvasni a jövőben is, akkor itt találhatsz meg:

- facebookon

- új blog oldalamon

Szép napot kívánok! :)

Vannak a munkák, és vannak a hivatások. Vannak, akik reggel, amikor megszólal a „pity-pity-pity” rutinszerűen felkelnek, elszaladnak oda, ahova a király is egyedül jár, megmossák az arcukat, megnyitják a csapot, még félig csukott szemmel elmerülnek a habok közt, megmossák a fogukat, gyors sminket dobnak a még félig halovány arcukra, miközben véglegesen eldöntik, mit vesznek fel aznap, majd az órára pillantva észlelik, hogy bizony sietni kell, majd rohannak a buszra, ahol igyekeznek teljesen felébredni, végül beérkeznek irodájukba, hogy a „kicsengetésig” tartó nyolc órájukat eltöltsék a papírok között, a számítógép monitorját bámulva, időnként a megcsörrenő telefonba belesuttogva a szokásos sablonszöveget. És a van a hivatás. Amikor az ember ért valamihez. Jó valamiben. Szereti. Az élete. Amikor minden gondolatában és cselekedetében az a bizonyos tenni akarás és megszűnhetetlen lüktetés dobog, ami sajátjává, önmagává alakítja a személyiséget. Amikor pörögnek a percek és rohamosan telik az idő, az ember pedig minden mozdulatát mosolyogva teszi meg. Amikor van cél. Van értelem. Van miért… Tenni akarni, célt látni, sajáttá tenni… ezek a gondolatok futkosnak a fantáziadús elmében, azon a bizonyos buszon, ahol igyekszik úgymond teljesen felébredni… Kegyetlen érzés ezen ábrándozni annak, aki mindkét érzést ismeri. Kegyetlen, mert tudja mi a jó, de nem tudja, hogyan éri el újra. Mert a mi múlt, az elmúlt. A jövőt pedig nem ismerhetjük. A jelen viszont élvezhetetlenül egyhangú. Dilemma. Egyik a biztos ötödike, amikor némi számjeggyel kétségtelenül gyarapodik a bankszámla, amelyből aztán patentra fizethető be minden szeretett sárga csekk. A másik viszont az állandó üresség, a péntekre való könyörgő várakozás. Az állandó kattogás: „Lesz ez jobb? Lesz ez más? Lesz ez igazi? Nem. Nem lesz. Ha nem teszek érte, nem lesz. De akkor nem lesz befizetett csekk. Nem lesz nyugalom. Nyugalom? Így sincs nyugalom. Merjek váltani, de merre? Most váltsak, amikor már rég építeni kellene?...” Dallamok…”nyolc óra munka…” , „álomból valóság…” és „rabok legyünk, vagy szabadok?” … hát választanék, de nem tudok!

Amikor még kislány voltam, azt gondoltam: olyan lesz a szerelmem, mint az apukám. Magas, fekete hajú, barna szemű, nyugodt és szeretetteljes. Aztán később rájöttem, hogy inkább a szőke, kék szemű pasik tetszenek, mint például Udó, a Kórház a város szélén című német filmsorozatból. Utána jött a fürtös hajú Christopher Atkins, a Kék Lagúnából, és valamikor a 80-as évek vége felé megláttam Kevi Levrone-t egy fotón, és éreztem: a FÉRFI csak egy ilyen formában létezhet.

            Eltelt jó pár év és már 35 is elmúltam, mire ráleltem a testépítő hímre. A látványa lenyűgöző, igazi kemény izmok, formás fenék, vastag lábak… minden, ami elengedhetetlen a tökéletes látványhoz. A heti 10-15 óra az edzőteremben nem jelentett kihívást, szívesen edzettem mellette. Aztán megtapasztaltam, hogy a tömegnövelés és az állóképesség fordítottan arányos. Ahogy nő a súly, úgy fogy a sétáknál a szufla. Furcsán nézték az emberek a telitömött túrahátizsákunkat, akik a nyaralás 1 napos, buszos kirándulására retiküllel érkeztek. A mi málhánkban a 3 liter ásványvíz nemcsak a méretet, de a súlyt is jócskán megdobta. A méregető szemek akkor is ránk tapadtak, amikor úton-útfélen enni látták a kedvesemet, de ugye nem a megszokott szalámis zsemlét, hanem dobozolt sült csirkét rizzsel. A közös ebédnél pedig csak üldögélt a húsleves és a spagetti fölött és ásványvizet szürcsölt, lassan lecsukódó szemekkel. A rendszeres fehérjedús étkezések és a hatalmas mennyiségű folyadék a kiválasztás folyamatát is felgyorsítják, így az illemhely keresése is abszolút meghatározója lett a kirándulásainknak. Mikorra már belejöttem a „mackós” életbe, elérkezett a szálkásítás. Rövid időn belül hatalmas pozitív változások következtek. A sejtek között megbújó folyadék és zsírfelesleg leválása után a pasim felpörgött, kiegyensúlyozott vidám férfiúvá változott….. pár hétre, de rövidesen érkezett a fekete leves. Ahogy a szénhidrátok egyre inkább eltűntek az étkezésekből, a gyönyörű hatalmas emberemből egy szürkés színű, ér- és izomhálózat maradt. Ilyenkor már nincs valódi élet, csak diéta, minimális mozgás és a lehető legtöbb pihenés, pózolásokkal tarkítva.

Aztán eljön a várva várt nap, és a hőn szeretett férfim szótlanul, kutyafejre soványodva, talpig barnítózva, száját nyalogatva, feltett lábakkal fekszik a színpad mögött. Én véresre rágom a körmöm, és a hisztis nagyroham határán nézem, ahogy pózol a színpadon. A szeretet, a félelem és sokszor a harag bujkál bennem. A színpad mellett nehéz megérteni, miért is jó ez az embert és kapcsolatokat próbáló versenyzés. Aztán amikor lejön a színpadról totálisan kiszáradva, az arcán feltűnő apró mosoly megérteti velem: NEKI EZ AZ ÉLET, legyőzte önmagát, 100%-osan uralja a testét. Erre én és mellettem még sok millió ember képtelen volna. Hát ezért szép egy testépítő mellett élni.

(H.É.)

csak ülsz és nézel. emberek vannak körülötted, akikről azt gondolod, hogy A barátaid. törődsz a sorsukkal, eljársz velük bulizni, meghallgatod őket. elmeséled a problémáidat, némi támogatást és talán egy kis segítséget is várva. hiszen a barátaid. aztán időnként történnek furcsa jelek, amikor elbizonytalanodsz. visszahallod, hogy a másik a néhány órával korábban megbeszélt apró panaszodon mulatott. valaki mással. mert ez nagy sztori volt neki. oké. gondolod. végül is nem az ő problémája, nem érzi át, nem úgy látja, ahogyan te. átlépsz ezen. minden megy a régiben. újra beszélgetések, bulizások. majd jön egy újabb pofon. egy apró elszólásból megtudod, hogy a barátaid, pontosabban a „barátaid” együtt töltötték az estét, nélküled. neked nem szóltak, téged nem hívtak. és újra elgondolkozol. nem érted… visszaemlékszel arra, amikor még a szomszédgyerekekkel közösen szaladgáltatok a porban minden este. a barátaid voltak. talán. de vajon akkor is volt ilyen, csak nem vetted észre? hiszen amint azt a csodálatos burkot, az igazi otthon utcáját elhagytad, hirtelen a gyerekkori barátokat is elfújta az idő szele. már róluk sem tudsz semmit. hm...  a kérdőjelek fokozódnak. de oké, az már a múlt, mindenki éli az életét valahol máshol, más barátokkal. most pedig talán csak azért más neked is, azért nem olyan szoros a kötelék, mert felnőttél és az új barátaidat nem ismered „ezer éve”? lehet. aztán más is eszedbe jut. a mesékben és a filmekben a barátok mindig, jóban-rosszban összetartanak. lehet, hogy az ilyesmi tényleg csak a mesékben létezik? vagy veled van valami baj? vagy a barátság talán csak egy időszakosan kölcsönös érdekszövetség? vajon nem véletlen, hogy gyakrabban csörög a mobilod, ha több pénzed van, jobb szakmai kapcsolataid vannak, esetleg éppen csak te tudsz segíteni valamiben? nem tudod. aztán újabb bulizások. újabb beszélgetések. és újabb pofon. minden ismétlődik. eltűnődsz azon, hogy talán ezek a barátságok inkább csak haverságok. és megnyugszol, hát, ez van. de aztán körbenézel és bizony látod mások „barátságain” is. ugyanezt... szembe mosoly, a hát mögött féltékenység, irónia, rejtegetett rosszindulat. és mosolyogsz. barátság? ugyan… az élet ennél sokkal bonyolultabb…

Egyedül lenni. Van ennek a kifejezésnek valami olyan értelmezése, amit kevesen ismernek testközelből. Nem a szinglilét, nem a gyász, amikor valakit elvesztünk, nem a fizikai egyedüllét. Valami, amit csak akkor lehet megérteni, amikor megéli az ember. Amikor egy sikeres munkanap után elindulsz vásárolni. Nézelődsz, válogatsz, elmélkedsz magadban az árakról, a minőségről, a divatról. Majd egyik pillanatról a másikra azt érzed, céltalanul bolyongsz a tömegben, amikor úgy látod, mindenki jól érzi magát, csak te nem. Amikor órákig állsz a kirakat előtt azt kutatva, miért tűnsz láthatatlannak mások számára. Amikor kiáltani akarsz, hogy fontosnak tartsanak, de a hang már el sem indul belőled. Csak némán sétálsz a bevásárlóközpontban, családok kacagását, csacsogását hallgatva magad körül. Ijedten lépsz arrébb a rohanó, fontosnak tűnő emberek léptei elől. A sírás és kétségbeesés uralja a lelked, és csak egyetlen kérdés járja át az erőtlen testedet: miért? Miért érzed úgy, hogy te senkinek nem kellesz, veled senki nem akar beszélgetni, miért nem vagy lelkes, miért nem vagy boldog? A kétségbeesett düh rohamosan fokozódik benned, érzed, hogy törni-zúzni tudnál. Nem azért, mert bántani akarsz bárkit is, hanem mert akkor talán, talán észrevesznek. Kegyetlen mértékben fokozódik benned a tehetetlen kétségbeesés, hirtelen szédülsz a tömegtől és a gyengeségtől már a lépteid is csupán automatikusak, a levegőt szinte csak kapkodod, de nem érzed. Menekülsz az emberek elől, akiknek a társaságára vágysz. Majd amikor egyedül vagy, szakadatlan zokogás tör rád és csak a megválaszolatlan, értelmetlen kérdések cikáznak tovább a fejedben: mit nem csinálok jól? miért vagyok én ilyen szerencsétlen? mit kellene tennem, hogy jobban érezzem magam? És a kiút továbbra is láthatatlan. Egyedül vagy. Csak sírsz, a tested megfeszül és közben egyik kezeddel szorítod a másikat, épphogy össze nem törve az apró ujjaidat. Mert ha fáj, akkor érzed, hogy még élsz. Habár már azt sem tudod, mi lenne a jobb. Mert ha nem élsz tovább, akkor nem kell ezt a maró, értelmetlen lelki fájdalmat tovább érezni. A tömeget most nem bírod és tudod, hogy riadt szemeiddel, sápadt arcoddal külsőre sem tűnsz csábító társaságnak. Rohansz haza, a biztonságba… Megpróbálsz telefonon beszélgetni valakivel, tökéletesen titkolva a mérhetetlen magány és kilátástalanság érzését, kedves hangon, mintha minden rendben lenne. De azonnal rájössz, hogy nincs mit mondanod. Mert a magány érzése minden témát kitolt az agyadból. Csak önmagaddal vagy elfoglalva, miközben minden erőddel éppen ettől akarsz megszabadulni. Haragszol magadra, amiért akaratlanul ezt érzed. Szégyelled magadat még magad előtt is, hiszen te nem ilyen vagy. A lelked borzalmasan fáj, az eszed hihetetlenül szégyenkezik. Egyszerre. Ülsz hát egyedül a sötét szobában, néma csendben, előre-hátra billegve a földön, egy sarokban. Nem tudod, nem érted, hogy miért van ez így… csak azt érzed, hogy ez kimondhatatlanul borzasztó. Az eszeddel tudod, bárkinek mesélsz arról, ami benned van, nem érti meg. Hisztériának tartja, nevetségesnek, és azt mondja: „jó dolgodban nem tudod, mit csinálj”. Meggyőződésed, hogy valóban nincs okod ezt érezni, sorolod magadban a jó dolgokat, amik az életedet ölelik körbe. De mindemellett ez a hatalmas, üres fekete folt nem tűnik el a lelkedből. Csak érzed tovább, ahogy tépi a szívedet egy megmagyarázhatatlan érzés és megállíthatatlanul zokogsz. Várod, hátha vége lesz. Egyetlen szót motyogsz magadban: segíts! Valaki segítsen… majd a könnyeid között, erőtlen testeddel, a hihetetlen fáradtságtól elalszol. Amikor pedig felébredsz, mintha soha nem történt volna meg ez az egész. Mosolyogva készülődsz, indulsz dolgozni, a fejedben cikáznak a tennivalók, lelkes vagy és erős. Csak egyetlen dologtól rettegsz mélyen, magadban, de attól nagyon: hogy valamikor, váratlanul megint újrakezdődik…

karácsonyi hangulat, karácsonyi filmek, temérdek ízletes étel, csokoládé, bejgli, ajándékok…aztán egy rövid hét, ami reményteljes várakozással telik. kiürült utcák, pislákoló karácsonyi fények, lelassult világ…újabb év kezdődik. újabb fogadalmak, elhatározások, mintha egy új élet indulna egy apró pillanat alatt. visszanézzük a régi felvételeket, az elmúlt 365 nap vicces vagy éppen meghatározó eseményeit. már-már úgy tekintünk rá, mintha gyermekkorunk emlékeit idéznénk fel újra. virsli, konfetti, trombita és egy baráti társaság gyors összeverbuválása…indul a parti. de vajon mi okozza azt a kitörölhetetlen érzést a szívekből, hogy megtisztulunk és mindent újrakezdhetünk, elölről, jobban megtervezve? csupán önmagunk. és igen, ha akarjuk, akkor valóban úgy is lesz. ez a pillanat lehet az a pillanat is. mosolyogva integessünk az elmúlt időszak nehéz percei után és vessük bele magunkat az újba, lendüljünk nyitott lélekkel az ismeretlenbe. mert megtehetjük. gondolkozhatunk másként. kiszűrhetjük csak azt, ami igazán fontos nekünk. lehetünk jobbak, határozottabbak. kiüríthetjük azt a bizonyos szemetesládánkat. sőt, akár tiszta szívből is kívánhatjuk egymásnak őszintén, a szavak valós jelentésének erejével: legyen mindenkinek békés, boldog, mosolyokban gazdag új éve! ;)

időnként van az úgy, hogy csalódik az ember… lelkesen őrli a lisztet más malmában, mert megtalálta a nyugalmat, a helyet, ahol látszólag szeretik, ahol látványosan örülnek annak, amit tesz… érzi a fejlődést, a lehetőségeket... nem érdekli az idő, a befektetett energia, a váratlan nehézségek... megy előre, mert látja a célt… mosolyog, segít, ötletel, alkot… aztán egyszer nagy hirtelen, a kézzelfogható elismerések dicső elosztásánál ő nem részesül a javak apró szeletéből sem… rádöbben, hogy bizony azok szemében, akiket addig útitársainak vélt a jövő kikövezett járólapjain, természetes volt és már elvárás lett az, amit mindaddig tett… ekkor picit összetör és mélyen belül drasztikusan veszít a lelkesedésből… tehetetlen düh őrli fel a cél felé vezető belső utat… vihar sötétíti be az addig ragyogó kapcsolatok felett őrködő eget, majd dönt: ennyi volt. ez nem az. gondolkodik… átértékel… apró pillanatok erejéig keresi önmagát és az igazságot… majd dönt: az én igazságom bennem van. az én céljaim bennem vannak. az én utam én alakítom. és már látja is a felhők között átszűrődő napsugarakat… és rádöbben, hogy tényleg: "semmi nem változtatja meg jobban az életünket, mint az önmagunknak feltett kérdések" ;)

Tömegközlekedés…hosszú séta a budapesti éjszakában…tökéletes feltérképezése az emberi sokszínűségnek, a társadalmi rétegződés kegyetlen valóságának, az igazi önmagunk hirtelen elhelyezése a láthatatlan, mégis valós szerepkörökben...gyötrelmes sorsok megvillanása a rettenetes tömegben; szomorú szemek összevillanása; sokat remélő - bizakodó fiatalság; érzéketlen, olykor agresszív, elkeseredett cselekedetek…a meggyötört, idősödő, alkoholos mámorban úszó hajléktalanok rettegő összekapaszkodása; unott arcú, középkorú, rohanó emberek; érdeklődő csillogással tündöklő gyermekszemek; egy esernyő alól előbukkanó, összebújó nyugdíjas házaspár, aki végre mosolyog…Budapest…gyönyörű és hihetetlenül riasztó sorsgyűjtemény…no de vajon látja valaki még a Duna vizének romantikus csillogását, az éjszakai fények kacér összehangoltságát, a Gellért hegy megfontolt, sokat átélt rejtelmeit, a Vár tekintélyességét, a Parlament magával ragadó csodáját, a hajók nyugalmat sugalló ringatózását, az épületekben rejlő történelmet… aztán eszembe jut…ne csak nézz, hanem láss is…értékeld azt, ami van…mosolyogj arra, aki rád néz…csupa szép, elavultnak tűnő mondat…és mégis mennyire igaz…csak fel kell ülni egyszer a legendás „piros hetesre”… ;)