Kommunikáció/Mediáció

Egyedül lenni. Van ennek a kifejezésnek valami olyan értelmezése, amit kevesen ismernek testközelből. Nem a szinglilét, nem a gyász, amikor valakit elvesztünk, nem a fizikai egyedüllét. Valami, amit csak akkor lehet megérteni, amikor megéli az ember. Amikor egy sikeres munkanap után elindulsz vásárolni. Nézelődsz, válogatsz, elmélkedsz magadban az árakról, a minőségről, a divatról. Majd egyik pillanatról a másikra azt érzed, céltalanul bolyongsz a tömegben, amikor úgy látod, mindenki jól érzi magát, csak te nem. Amikor órákig állsz a kirakat előtt azt kutatva, miért tűnsz láthatatlannak mások számára. Amikor kiáltani akarsz, hogy fontosnak tartsanak, de a hang már el sem indul belőled. Csak némán sétálsz a bevásárlóközpontban, családok kacagását, csacsogását hallgatva magad körül. Ijedten lépsz arrébb a rohanó, fontosnak tűnő emberek léptei elől. A sírás és kétségbeesés uralja a lelked, és csak egyetlen kérdés járja át az erőtlen testedet: miért? Miért érzed úgy, hogy te senkinek nem kellesz, veled senki nem akar beszélgetni, miért nem vagy lelkes, miért nem vagy boldog? A kétségbeesett düh rohamosan fokozódik benned, érzed, hogy törni-zúzni tudnál. Nem azért, mert bántani akarsz bárkit is, hanem mert akkor talán, talán észrevesznek. Kegyetlen mértékben fokozódik benned a tehetetlen kétségbeesés, hirtelen szédülsz a tömegtől és a gyengeségtől már a lépteid is csupán automatikusak, a levegőt szinte csak kapkodod, de nem érzed. Menekülsz az emberek elől, akiknek a társaságára vágysz. Majd amikor egyedül vagy, szakadatlan zokogás tör rád és csak a megválaszolatlan, értelmetlen kérdések cikáznak tovább a fejedben: mit nem csinálok jól? miért vagyok én ilyen szerencsétlen? mit kellene tennem, hogy jobban érezzem magam? És a kiút továbbra is láthatatlan. Egyedül vagy. Csak sírsz, a tested megfeszül és közben egyik kezeddel szorítod a másikat, épphogy össze nem törve az apró ujjaidat. Mert ha fáj, akkor érzed, hogy még élsz. Habár már azt sem tudod, mi lenne a jobb. Mert ha nem élsz tovább, akkor nem kell ezt a maró, értelmetlen lelki fájdalmat tovább érezni. A tömeget most nem bírod és tudod, hogy riadt szemeiddel, sápadt arcoddal külsőre sem tűnsz csábító társaságnak. Rohansz haza, a biztonságba… Megpróbálsz telefonon beszélgetni valakivel, tökéletesen titkolva a mérhetetlen magány és kilátástalanság érzését, kedves hangon, mintha minden rendben lenne. De azonnal rájössz, hogy nincs mit mondanod. Mert a magány érzése minden témát kitolt az agyadból. Csak önmagaddal vagy elfoglalva, miközben minden erőddel éppen ettől akarsz megszabadulni. Haragszol magadra, amiért akaratlanul ezt érzed. Szégyelled magadat még magad előtt is, hiszen te nem ilyen vagy. A lelked borzalmasan fáj, az eszed hihetetlenül szégyenkezik. Egyszerre. Ülsz hát egyedül a sötét szobában, néma csendben, előre-hátra billegve a földön, egy sarokban. Nem tudod, nem érted, hogy miért van ez így… csak azt érzed, hogy ez kimondhatatlanul borzasztó. Az eszeddel tudod, bárkinek mesélsz arról, ami benned van, nem érti meg. Hisztériának tartja, nevetségesnek, és azt mondja: „jó dolgodban nem tudod, mit csinálj”. Meggyőződésed, hogy valóban nincs okod ezt érezni, sorolod magadban a jó dolgokat, amik az életedet ölelik körbe. De mindemellett ez a hatalmas, üres fekete folt nem tűnik el a lelkedből. Csak érzed tovább, ahogy tépi a szívedet egy megmagyarázhatatlan érzés és megállíthatatlanul zokogsz. Várod, hátha vége lesz. Egyetlen szót motyogsz magadban: segíts! Valaki segítsen… majd a könnyeid között, erőtlen testeddel, a hihetetlen fáradtságtól elalszol. Amikor pedig felébredsz, mintha soha nem történt volna meg ez az egész. Mosolyogva készülődsz, indulsz dolgozni, a fejedben cikáznak a tennivalók, lelkes vagy és erős. Csak egyetlen dologtól rettegsz mélyen, magadban, de attól nagyon: hogy valamikor, váratlanul megint újrakezdődik…