Kommunikáció/Mediáció

Tömegközlekedés…hosszú séta a budapesti éjszakában…tökéletes feltérképezése az emberi sokszínűségnek, a társadalmi rétegződés kegyetlen valóságának, az igazi önmagunk hirtelen elhelyezése a láthatatlan, mégis valós szerepkörökben...gyötrelmes sorsok megvillanása a rettenetes tömegben; szomorú szemek összevillanása; sokat remélő - bizakodó fiatalság; érzéketlen, olykor agresszív, elkeseredett cselekedetek…a meggyötört, idősödő, alkoholos mámorban úszó hajléktalanok rettegő összekapaszkodása; unott arcú, középkorú, rohanó emberek; érdeklődő csillogással tündöklő gyermekszemek; egy esernyő alól előbukkanó, összebújó nyugdíjas házaspár, aki végre mosolyog…Budapest…gyönyörű és hihetetlenül riasztó sorsgyűjtemény…no de vajon látja valaki még a Duna vizének romantikus csillogását, az éjszakai fények kacér összehangoltságát, a Gellért hegy megfontolt, sokat átélt rejtelmeit, a Vár tekintélyességét, a Parlament magával ragadó csodáját, a hajók nyugalmat sugalló ringatózását, az épületekben rejlő történelmet… aztán eszembe jut…ne csak nézz, hanem láss is…értékeld azt, ami van…mosolyogj arra, aki rád néz…csupa szép, elavultnak tűnő mondat…és mégis mennyire igaz…csak fel kell ülni egyszer a legendás „piros hetesre”… ;)