Kommunikáció/Mediáció

Vannak a munkák, és vannak a hivatások. Vannak, akik reggel, amikor megszólal a „pity-pity-pity” rutinszerűen felkelnek, elszaladnak oda, ahova a király is egyedül jár, megmossák az arcukat, megnyitják a csapot, még félig csukott szemmel elmerülnek a habok közt, megmossák a fogukat, gyors sminket dobnak a még félig halovány arcukra, miközben véglegesen eldöntik, mit vesznek fel aznap, majd az órára pillantva észlelik, hogy bizony sietni kell, majd rohannak a buszra, ahol igyekeznek teljesen felébredni, végül beérkeznek irodájukba, hogy a „kicsengetésig” tartó nyolc órájukat eltöltsék a papírok között, a számítógép monitorját bámulva, időnként a megcsörrenő telefonba belesuttogva a szokásos sablonszöveget. És a van a hivatás. Amikor az ember ért valamihez. Jó valamiben. Szereti. Az élete. Amikor minden gondolatában és cselekedetében az a bizonyos tenni akarás és megszűnhetetlen lüktetés dobog, ami sajátjává, önmagává alakítja a személyiséget. Amikor pörögnek a percek és rohamosan telik az idő, az ember pedig minden mozdulatát mosolyogva teszi meg. Amikor van cél. Van értelem. Van miért… Tenni akarni, célt látni, sajáttá tenni… ezek a gondolatok futkosnak a fantáziadús elmében, azon a bizonyos buszon, ahol igyekszik úgymond teljesen felébredni… Kegyetlen érzés ezen ábrándozni annak, aki mindkét érzést ismeri. Kegyetlen, mert tudja mi a jó, de nem tudja, hogyan éri el újra. Mert a mi múlt, az elmúlt. A jövőt pedig nem ismerhetjük. A jelen viszont élvezhetetlenül egyhangú. Dilemma. Egyik a biztos ötödike, amikor némi számjeggyel kétségtelenül gyarapodik a bankszámla, amelyből aztán patentra fizethető be minden szeretett sárga csekk. A másik viszont az állandó üresség, a péntekre való könyörgő várakozás. Az állandó kattogás: „Lesz ez jobb? Lesz ez más? Lesz ez igazi? Nem. Nem lesz. Ha nem teszek érte, nem lesz. De akkor nem lesz befizetett csekk. Nem lesz nyugalom. Nyugalom? Így sincs nyugalom. Merjek váltani, de merre? Most váltsak, amikor már rég építeni kellene?...” Dallamok…”nyolc óra munka…” , „álomból valóság…” és „rabok legyünk, vagy szabadok?” … hát választanék, de nem tudok!